mostantól itt:
2010. március 31., szerda
2008. november 10., hétfő
2008. november 4., kedd
József Attila:
Ti jók vagytok mindannyian
Miért csinálnátok hát rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.
Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!
2008. október 16., csütörtök
Csütörtök esti gondolatok
Vannak különbségek és van, amit nem értek és most csak írok, nem azért, hogy szép legyen, de csak, hogy írjak és elmondjam - ha másnak nem, hát magamnak - hogy ez így nincs rendben. Hogy olyan az élet, mint egy vakvágányra futott gyorsvonat és hogy nem jönnek helyszínelni, megnézni, vannak-e túlélők, még csak nem is furcsa. Megszoktuk már, megszoktuk, hogy nem törődik velünk a világon senki. A világon senki. A világon túl valaki, de azt meg nehéz észrevenni. De mi lenne, ha nem lenne? Nem lenne semmi... Gyakran dobálózunk a szóval, hogy semmi, anélkül, hogy belegondolnánk, mit is jelent. Mert a valami az már valami. De ha nem lenne semmi...
Lehet játszani a szavakkal, az még nem jelent semmit. És tessék. Már megint egy semmi. Hogy írjon olyan egy felháborodott irományt, akit megnyugtat az írás?! Szerettem volna most papírra vetni minden haragomat, minden bajom. És mintha már el is párolgott volna, vége, elmúlt, nincs tovább. De valami vége valami eleje is egyben. Szeretnék most kiabálni, hangosan, de nem értenék meg az emberek, hiszen ez közterület, s itt ilyet nem lehet. Az meg a világon senkit nem zavar, ha hangosan zokogsz a lakásodban vagy dühös szavakat kiabálsz, mert valami nem tetszik. Mert azt nem hallja senki. Rád tartozik. Tényleg rád tartozik? Létezik-e még magánügy? Valami, ami személyes? Létezik-e még emberség? Nem tudom, mit lehet felelni ezekre a kérdésekre. De vannak. Vannak kérdések. Van bennem harag. Van bennem öröm. Van bennem fájdalom. Mintha lennék. Mintha része lennék az egésznek. Csak mintha. Nem érzem én igazán. De még ez is elég. Ha nem sok.
Lehet játszani a szavakkal, az még nem jelent semmit. És tessék. Már megint egy semmi. Hogy írjon olyan egy felháborodott irományt, akit megnyugtat az írás?! Szerettem volna most papírra vetni minden haragomat, minden bajom. És mintha már el is párolgott volna, vége, elmúlt, nincs tovább. De valami vége valami eleje is egyben. Szeretnék most kiabálni, hangosan, de nem értenék meg az emberek, hiszen ez közterület, s itt ilyet nem lehet. Az meg a világon senkit nem zavar, ha hangosan zokogsz a lakásodban vagy dühös szavakat kiabálsz, mert valami nem tetszik. Mert azt nem hallja senki. Rád tartozik. Tényleg rád tartozik? Létezik-e még magánügy? Valami, ami személyes? Létezik-e még emberség? Nem tudom, mit lehet felelni ezekre a kérdésekre. De vannak. Vannak kérdések. Van bennem harag. Van bennem öröm. Van bennem fájdalom. Mintha lennék. Mintha része lennék az egésznek. Csak mintha. Nem érzem én igazán. De még ez is elég. Ha nem sok.
2008. október 6., hétfő
Magyar virtus – európai szerelem – amerikai „fétis”
Ezt még 2007 elején írtam. Egy cikk akart lenni, de nem adtam le soha. most valahogy érdekesnek bizonyult, már csak azért is, mert nem telt el annyi idő, hogy ez ne lenne igaz a mai budapesti éjszakára.
---
"
Péntek este van! Mindenki hatalmas előrelépéseket tesz emberi mivolta felé. Élénk színű maskarákba bújnak, és indulhat a fáradhatatlan éjszakai láz. Gondolsz egyet, és te magad is emberré válsz a nagy, szürke hétköznapok végén. Idegenkedve, mégis megnyugvással kapod magad mellé alkalmi barátnődet, és indulsz felfedezni a várost.
A régi idők szellemével, mégis a mai szabadság idegenkedő akaratával nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt megszoktuk. Kiléptem házam ajtaján, beültem egy szétesni készülő eszkort volánja mögé, és elmentem éppen az hétvégi „barátnőmhöz”. Már-már kicsit zavarodva, mégis édeskés ízzel számban bekopogtam. Ő kijött, kérdezte, hol a másik autó, és ajkán látszatva a „félrebánat-félrebú” érzést beült mellém. Haladtunk. Egy tipikusan szervezetlen hétvége: mindegy mi történik, csak menjünk.
Betértünk egy pesti lebujba, ahol egyből hárman pályáztak féltve őrzött kincsemre, az autómra. Bekapcsoltam a riasztót, és mentünk befelé, néha-néha visszapillantva: ott van-e még? Ott volt. Már a befelé menet is kockázatos volt. A lány kalandozva figyelte az embereket, én pedig már a „menjünk haza, mert szétmegy a fejem” szindrómát takargatva arcomról léptem be, és fizettem ki az irreálisan magas belépőjegyet. Kettőnkre, mert ez a magyar virtus. Magyar hon, magyar árak, magyar, megszokott minőség. A pultnál kértem két italt, és néztem a magáról nem tudó emberek ősi rituáléját, a táncot. Őrült körforgás vetette bele magát az éjszakába. Egy lány már talán a tizedik sráccal kezdett mélyebb viszonyba, mikor rágyújtottam. Odajött egy nálam sokkal fiatalabb kislány, aki tüzet kért, majd lelkiesen megsimogatott. Kérdeztem, hány éves (bár azt mondják, ezt nem illik, sőt, de ma már nem lehet tudni, főleg, ha úgy is néz ki), de nem válaszolt, így jobbnak láttam arrébb lépni, nehogy az őrsön töltsem az éjszakát. Majd kis idő múlva korombeli lányhoz léptem, akivel elbeszélgetve, és táncolva mámor-ittasan érzékeny „keringőbe” kezdtünk. Mondhatnám azt is, nem tudva magáról, fényes ezüsttálcán kínálta fel magát. Kihasználva ezt inkább leléptem, ezt is szintén a magyar virtus miatt, ami nem éppen az én meglátásom, de az illem számomra ezt diktálja.
Harmadik szeretőm az este egy kipingált „doktorszöszi” volt, aki nagy melleket növesztve magának száján enyhén kenődött mosollyal az orvosok új találmányaként járta a várost. És most itt állt mellettem, megfogta kezem, és csak annyit mondott: „Látom, Te más vagy mint a több!” Körbenéztem, és még hárman álltak mellettem fehér ingben koptatott farmerban, és közepesre nyírt frizurával. Talán még a cipőjük is hasonlóan volt bekötve. Igen! Gondoltam. Én más vagyok mint a többi, nem fogok veled táncolni, de már késő volt. Európai szerelmünk diktálta az iramot. Szemei tüzesen sugározták „az üres vagyok, fésülj meg” kontaktust. Nem jó embert fogott ki, mert inkább leültem, és falatoztam egyet magyar-virtus áron. Közben bele-bele néztem a táncolók köreibe, és egyre inkább azon gondolkoztam, hova tűnt a lány, akivel jöttem. Szabályszerűen eltűnt, és bármerre néztem, nem láttam.
Olyan egy óra múlva, míg próbáltam ismerkedni, kerestem egy hozzám illő, szeszélyes lányt, szalonképes akartam maradni, és tüdőm minden erejével valami oxigént szerezni magamnak, megláttam. Ott állt három fiú társaságában. Hát gondoltam, akkor reggelig nem jutunk haza. Az amerikai „fétis” szelleme lecsapott, és én megint itt vagyok, és megint azt gondolom, hogy ideje lenne levetni ezt a megszokott monoton „keresemazigazit” jellemet, és visszatérni őseink jelszavához: „hogy én MEKKORA…”
A régi idők szellemével, mégis a mai szabadság idegenkedő akaratával nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt megszoktuk. Kiléptem házam ajtaján, beültem egy szétesni készülő eszkort volánja mögé, és elmentem éppen az hétvégi „barátnőmhöz”. Már-már kicsit zavarodva, mégis édeskés ízzel számban bekopogtam. Ő kijött, kérdezte, hol a másik autó, és ajkán látszatva a „félrebánat-félrebú” érzést beült mellém. Haladtunk. Egy tipikusan szervezetlen hétvége: mindegy mi történik, csak menjünk.
Betértünk egy pesti lebujba, ahol egyből hárman pályáztak féltve őrzött kincsemre, az autómra. Bekapcsoltam a riasztót, és mentünk befelé, néha-néha visszapillantva: ott van-e még? Ott volt. Már a befelé menet is kockázatos volt. A lány kalandozva figyelte az embereket, én pedig már a „menjünk haza, mert szétmegy a fejem” szindrómát takargatva arcomról léptem be, és fizettem ki az irreálisan magas belépőjegyet. Kettőnkre, mert ez a magyar virtus. Magyar hon, magyar árak, magyar, megszokott minőség. A pultnál kértem két italt, és néztem a magáról nem tudó emberek ősi rituáléját, a táncot. Őrült körforgás vetette bele magát az éjszakába. Egy lány már talán a tizedik sráccal kezdett mélyebb viszonyba, mikor rágyújtottam. Odajött egy nálam sokkal fiatalabb kislány, aki tüzet kért, majd lelkiesen megsimogatott. Kérdeztem, hány éves (bár azt mondják, ezt nem illik, sőt, de ma már nem lehet tudni, főleg, ha úgy is néz ki), de nem válaszolt, így jobbnak láttam arrébb lépni, nehogy az őrsön töltsem az éjszakát. Majd kis idő múlva korombeli lányhoz léptem, akivel elbeszélgetve, és táncolva mámor-ittasan érzékeny „keringőbe” kezdtünk. Mondhatnám azt is, nem tudva magáról, fényes ezüsttálcán kínálta fel magát. Kihasználva ezt inkább leléptem, ezt is szintén a magyar virtus miatt, ami nem éppen az én meglátásom, de az illem számomra ezt diktálja.
Harmadik szeretőm az este egy kipingált „doktorszöszi” volt, aki nagy melleket növesztve magának száján enyhén kenődött mosollyal az orvosok új találmányaként járta a várost. És most itt állt mellettem, megfogta kezem, és csak annyit mondott: „Látom, Te más vagy mint a több!” Körbenéztem, és még hárman álltak mellettem fehér ingben koptatott farmerban, és közepesre nyírt frizurával. Talán még a cipőjük is hasonlóan volt bekötve. Igen! Gondoltam. Én más vagyok mint a többi, nem fogok veled táncolni, de már késő volt. Európai szerelmünk diktálta az iramot. Szemei tüzesen sugározták „az üres vagyok, fésülj meg” kontaktust. Nem jó embert fogott ki, mert inkább leültem, és falatoztam egyet magyar-virtus áron. Közben bele-bele néztem a táncolók köreibe, és egyre inkább azon gondolkoztam, hova tűnt a lány, akivel jöttem. Szabályszerűen eltűnt, és bármerre néztem, nem láttam.
Olyan egy óra múlva, míg próbáltam ismerkedni, kerestem egy hozzám illő, szeszélyes lányt, szalonképes akartam maradni, és tüdőm minden erejével valami oxigént szerezni magamnak, megláttam. Ott állt három fiú társaságában. Hát gondoltam, akkor reggelig nem jutunk haza. Az amerikai „fétis” szelleme lecsapott, és én megint itt vagyok, és megint azt gondolom, hogy ideje lenne levetni ezt a megszokott monoton „keresemazigazit” jellemet, és visszatérni őseink jelszavához: „hogy én MEKKORA…”
"
2008. augusztus 28., csütörtök
Levél a PALLMALL-nek
----------------------- Eredeti üzenet -----------------------
----------------------------------------------------------------
| Dátum: | 2008. aug. 26. Kedd 12:49:08 |
| Feladó: | Holics György |
| Címzett: | info@pallmall.hu |
| Tárgy: | kód |
Mélyen tiszteletes pallmall cigarettagyár.
Érdeklődnék, a cigarettás dobozukban található kódról, mert a szomszéd Pista mondta, hogy ezzel bizony nyerni lehet. Tudja, a Pista, aki tegnap töltötte 73 életévét. Jól be is rúgtunk, azt eztán monta, hogy nyerhetek is, akár. Irénke, a feleségem, isten nyugosztalja, ő mondta annak idején, vót, hogy a Pistára, tudja, a Rácz Pistára, nem a fiatalabbra, arra a huligánra, tudja, hanem az idősre hallgatni kell. Mert ő is már sokmindent megélt. Tudja, együtt voltunk a seregben katonák. Tudja, Kisújszálláson. Ott veszítette el a fél füle hallását. De amit a másik fülével meghall, abban hinni, aztán lehet. Ezért is gondoltam, biztosan, mert ugye olyan részeg volt, hogy hazudni má azt nem is tudott vona, mert tudja, részeg ember nem hazudik, nyerni lehet. Jó lenne, ha nyernék egy kis cigarettát, vagy dohánylevelet. Mert tudja, az én kicsiny nyugdíjamból már alig-alig tudom megvenni a doboz cigimet. Veszem a drága gyógyszereket, mert vizenyős a lábam, meg gondok léptek föl a prosztatámmal. Azt meg ez a Gyurcsányi gyerek nem igen támogattya. Fenne vinné el őt is, az is olyan, mint a másik szomszéd gyereke. Az egy huligán. Múltkoruiban is együtt játszott Az Ákossa, az kisunokámmal, nagyon jó gyerek, imádni való kis tünemény, most megyen főiskolára. Csak ez a rossz gyerek beleviszi a bűnbe. Múltkor is a rendőrök vitték el a szomszádbó, mert túl sokat ivott. Meg lehet, hogy ezek a modern gyógyszerek, amit kisunokám is szed, lehet meg is hűlyitik. Na de nem pletykálok, mert terjed itt a faluban ez mint a pepstis, azt nem tudom, még hány kézen fog átmenni ez a levél. Visszatérve a kódra, azt el tudom küldetni esemesben, mert vett nekem a fiam egy ilyen vodafontos készüléket, hát mondtam neki, minek az nekem, úgyse tanulom meg. Aztán már egész jól kezelem, a Marival már üzengetünk ezen keresztül, nehogy a faluban kiterjegyen a híre, hogy teccik nekem. No de, küldöm ezt maguknak, ha kell. Írjanak már vissza, ha ezt megkapták, nem tudom, milyen gyorsan megyen ez el oda, magukhoz. Majd ha jön a kisunokám ide, nyaralni, megkérdem tőle. Úgy se tudom mindennap megnézni, mert mostis a Biciklisjóskánál írom ezt a levelet, tudja, annál, aqki tavaly kötözött át a szomszéd falubó, mert aztat ledozerólták. Azt van nekije ilyen számítógép micsoda csodája, azt meg a Dudás polgármester adta neki ajándékba, mert olyan szegények, int a templom háromnapos egere. Na de ez a plébános is, jut eszembem, hát az is nagy kópé. Múltkorában együtt rúgtunk be a Fakónál, tudja, a Fakó Béláná, de lehet, hogy a kisbéci többet mond magának, mert sokan úgy ismerik, mivel az jóapja volt a Béci, aki sajnos már lassna három éve temettünk, istennyugasztalja., na és neki van az a kocsmája, ahova az egész falu összegyűlik hétvégente. Ide jár Tamás atya is, innen viszi ám a misebort. Hát akkor ezzel is zárnám levelem, hogy kügyenek má választ, és hogy nyertem e valamit. Köszönettel, és mélyrehajló tisztelettel maradok Halics Gyuri bácsi, de magának egyszerűen Gyurkabá
Érdeklődnék, a cigarettás dobozukban található kódról, mert a szomszéd Pista mondta, hogy ezzel bizony nyerni lehet. Tudja, a Pista, aki tegnap töltötte 73 életévét. Jól be is rúgtunk, azt eztán monta, hogy nyerhetek is, akár. Irénke, a feleségem, isten nyugosztalja, ő mondta annak idején, vót, hogy a Pistára, tudja, a Rácz Pistára, nem a fiatalabbra, arra a huligánra, tudja, hanem az idősre hallgatni kell. Mert ő is már sokmindent megélt. Tudja, együtt voltunk a seregben katonák. Tudja, Kisújszálláson. Ott veszítette el a fél füle hallását. De amit a másik fülével meghall, abban hinni, aztán lehet. Ezért is gondoltam, biztosan, mert ugye olyan részeg volt, hogy hazudni má azt nem is tudott vona, mert tudja, részeg ember nem hazudik, nyerni lehet. Jó lenne, ha nyernék egy kis cigarettát, vagy dohánylevelet. Mert tudja, az én kicsiny nyugdíjamból már alig-alig tudom megvenni a doboz cigimet. Veszem a drága gyógyszereket, mert vizenyős a lábam, meg gondok léptek föl a prosztatámmal. Azt meg ez a Gyurcsányi gyerek nem igen támogattya. Fenne vinné el őt is, az is olyan, mint a másik szomszéd gyereke. Az egy huligán. Múltkoruiban is együtt játszott Az Ákossa, az kisunokámmal, nagyon jó gyerek, imádni való kis tünemény, most megyen főiskolára. Csak ez a rossz gyerek beleviszi a bűnbe. Múltkor is a rendőrök vitték el a szomszádbó, mert túl sokat ivott. Meg lehet, hogy ezek a modern gyógyszerek, amit kisunokám is szed, lehet meg is hűlyitik. Na de nem pletykálok, mert terjed itt a faluban ez mint a pepstis, azt nem tudom, még hány kézen fog átmenni ez a levél. Visszatérve a kódra, azt el tudom küldetni esemesben, mert vett nekem a fiam egy ilyen vodafontos készüléket, hát mondtam neki, minek az nekem, úgyse tanulom meg. Aztán már egész jól kezelem, a Marival már üzengetünk ezen keresztül, nehogy a faluban kiterjegyen a híre, hogy teccik nekem. No de, küldöm ezt maguknak, ha kell. Írjanak már vissza, ha ezt megkapták, nem tudom, milyen gyorsan megyen ez el oda, magukhoz. Majd ha jön a kisunokám ide, nyaralni, megkérdem tőle. Úgy se tudom mindennap megnézni, mert mostis a Biciklisjóskánál írom ezt a levelet, tudja, annál, aqki tavaly kötözött át a szomszéd falubó, mert aztat ledozerólták. Azt van nekije ilyen számítógép micsoda csodája, azt meg a Dudás polgármester adta neki ajándékba, mert olyan szegények, int a templom háromnapos egere. Na de ez a plébános is, jut eszembem, hát az is nagy kópé. Múltkorában együtt rúgtunk be a Fakónál, tudja, a Fakó Béláná, de lehet, hogy a kisbéci többet mond magának, mert sokan úgy ismerik, mivel az jóapja volt a Béci, aki sajnos már lassna három éve temettünk, istennyugasztalja., na és neki van az a kocsmája, ahova az egész falu összegyűlik hétvégente. Ide jár Tamás atya is, innen viszi ám a misebort. Hát akkor ezzel is zárnám levelem, hogy kügyenek má választ, és hogy nyertem e valamit. Köszönettel, és mélyrehajló tisztelettel maradok Halics Gyuri bácsi, de magának egyszerűen Gyurkabá
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
